Nem akartam felkelni, és kimenni a konyhába, hogy ne zavarjam a családom a zörgésemmel  A másik oldalamra fordultam és gondolkodtam. Ilyen esetekkor többnyire azon szoktam töprengeni, hogy mit főzzek? Ma nem, ma azon gondolkodtam hogyan jutott el anyukám Budapestre az Országházba 1924- ben egy 4-éves gyerekkel. Mert jelképesen Ő képviselte mint leendő várományos a halott édesapját vitézzé avatásán. Mibe vitte magával az útra valót, a gyereknek uzsonnát, esetleg váltóruhát. Mert arra nagyon odafigyelt. Hogy ha valahova vitte a gyerekeit nagyon tiszták legyenek. Akkor még nem volt nejlon zacskó, anyukámnak még nagy táskája sem, csak kosárba pakolhatta. Szinte magam előtt láttam Őket, anyukám feketében, kosár a karján, a kisfiú világos kékben, mert az illett a szeméhez. Hogyan jutottak el az Országházhoz elképzelni sem tudom. De odaértek időre, megtörtént a ceremónia és ott álltak a Nagyméltóságú Kormányzó Úr előtt. Aki úgy tisztelte meg őket, hogy a kisfiúnak adott egy villamos jegyet, én nem kommentálom. Anyukám sem tette. Csak ha megemlítette az eseményt mindig hozzá tette Józsika kapott Tőle egy villamos jegyet, a véleménye a hangjában volt.

 A rend amit létre hozott tiszteletre méltó cselekedet volt. Szegeden akik vezették a Vitézi Széket becsületes magyar katonatisztek voltak. Figyelemmel kisérték a meghalt vitézek árváinak sorsát. Ezt én mint vitézi árva tanúsíthatom. Ezért örülök, hogy a családom minden tagja vitéz. Folytatják a szegedi vitézi szék munkáját, ott segítenek ahol szükség van rájuk. Ezzel az én édesapámnak az ő nagy- és déd papájuknak fejezik ki a tiszteletüket. Hát ezen elmélkedtem ma reggel.

 Az, hogy a focisták bundáznak, Hát Istenem! „ De hogy én a kisbarátommal, Antival már 10 évesen ismertük ezt a csalás formát, csak most jöttem rá. Egyre többször hallani a hírekben a bundázás és a mutyizás szót. Mi gyerekek voltunk és csak nyerni akartuk. Na és hogy az Antival többször győzzünk. Ez a játék ismert ma is, vetélkedőkön szokták játszani, sokat lehet rajta nevetni. Ezt a játékot úgy hívják, hogy Amerikából jöttem a foglalkozásom... és elmutogattuk, hogy mi. Sokat kacagtunk, míg végre valaki kitalálta. Mi ezt úgy bundáztuk ki az Antival, hogy már előre megbeszéltük hogy ha bekerülünk mit fogunk kérdezni. És bevált gyakran lettünk kérdezők, fel sem merült bennünk, hogy ez bűn.

 Pedig mennyit törtük a fejünket a barátnőimmel, gyónás előtt, hogy milyen bűneink is vannak? Ha akkor ezt tudom milyen jól jött volna eggyel több bűn. Sok- sok évvel később Szegeden villamoson utaztam és volt egy megállója az előtt a bolt előtt ahol én gyermekkoromban sokat jártam. Néztem  a boltot és emlékeztem a régi időkre, és kijött egy hat év körüli kisfiú, megdöbbentem pont olyan volt mint az Anti. Azt hittem a természet játszik velem, de nem mögötte kijött egy férfi, megismertem az Anti volt, a kisfiú meg a fia. Hihetetlen, de a gyerek ugyan úgy nézett ki mint az apja gyerekkorában. A villamos közben elindult az emlék meg megmaradt.

Ezek a kis emlékek általában este mikor lefekszem jutnak eszembe,ha sikerül, hogy mindenre tökéletesen tudok emlékezni, akkor elhatározom, hogy másnap leírom.

 Most meg is próbálom, habár már jártam úgy, hogy másnapra már nem tudtam olya élénken emlékezni rá. De most érzem, hogy menni fog, az iskolás éveim sok emlékei közül jutott eszembe egy.

 Szerettem iskolába járni, mégis megtörtént néha, hogy könyörögtem anyukámnak, hogy ma ne kelljen mennem. Persze, mert nem tanultad meg a leckét, mert mindig csak a játszás a fontos - korholt, de megígérte, hogy igazol, ha megtanulom amit kell. Ismert, tudta, hogy nagyon tudok izgulni, ha nincs kész a leckém, és hát mit tehet egy anya, enged.

 Az óra utáni szünetekben mindig az udvaron játszottunk. Lány osztály voltunk a férfi tanítókat csak az udvaron láttuk, volt közöttük egy idősebb nagy bajuszos tanító bácsi, akivel mi kislányok állandóan incselkedtünk, mert valami oknál fogva szerettük, mert azt éreztük, hogy Ő is szeret minket. Volt, hogy kis fa gallyal mikor sétált hátra tett kézzel megcirógattuk a tenyerét és elszaladtunk. Ő utánuk szaladt, mi meg körbe fogtuk és nevettünk. Ő meg a gallyal megcirógatta az arcunkat. Két ujját megpuszilta és megérintette vele a fejünk búbját. Ilyen ember volt Bálint tanító bácsi.

 Sok-sok évvel később többször láttam Őt, már nyugdíjas volt, a korzón ülni nyugdíjas társaival. Egyszer mikor egyedül ült elmentem előtte és köszöntem: kezét csókolom tanító bácsi. Szervusz kislányom gyere ülj ide mellém és mesélj, hogy élsz? Kérdezte, és én meséltem, hogy mit, arra már nem emlékszem. De Ő emlékezett, te vagy az a mosolygós kis copfos. Akkor annak örültem, hogy találkoztam vele, most meg, hogy nem felejtettem el.

 Mielőtt hozzá kezdenék főzni figyelmeztetni szoktam magam, csak nyugi, szépen megfontoltan, lassan készíts elő mindent - Mondja a megfontolt énem az öregnek, a feledékenynek, és hallgatok rá, teszem amit tanácsol. A gulyásleves csipetkével kész. A palacsinta tészta kész már egy órája, lehet sütni. Már megsütöttem vagy tízet, hogy ne kelljen ott állni. Szokásom számolni 20-ig, akkor fordítom, itt már csak 15 ig, közben végzem a dolgom. Teritek, ha 20 fordítok, jöhet a következő, már megterítettem. Belemertem a tésztát, szépen elfolyattam és ekkor a sütő ráesik a tésztás edényre, szépen lapjára az anyag már megdermedt benne, a nyele a kezemben.

 Ledermedtem, kerestem egy csúnya szót, de míg a nyelvem akadozott a konyha ablak nyitva volt, így behallatszott egy vadgalamb turbékolása és elfelejtettem kimondani az esetleg Istent sértő durva szót. Inkább a komputerem kidobta a turbékolással kapcsolatos dalt. Elkezdtem dúdolni, akkor már arra voltam kíváncsi, vajon tudom e még azt a gyönyörű dalt?Amit legalább 50 éve nem hallottam. Azt, hogy:

                     Minek turbékoltok búgó vadgalambok,

                     Szerelemre engem minek tanítgattok,

                     Van az én szívemben bú, szerelembánat

                     Több mint a nagy erdő összes galambjának.

 És gyönyörűnek éreztem és boldog voltam, hogy ennyi sok- sok évig a raktárosom megőrizte és vissza tudta nekem adni épségben, csak a megfelelő végszóra várt.

 Azután arra gondoltam, hogy azt az Istent akartam én megsérteni. aki ilyen embereket ad nekünk, akik így tudják érzelmeiket kifejezni. És ilyen agyat ami 70-80 évig tárolni képes ezeket a szép gondolatokat. (A dal szerzője László Imre)

Az, hogy én a családom Jézuskájától kaptam egy laptopot. Így tudtam legépelni hosszúra sikerült emlékeimet a VADVIRÁGOKAT. Először féltem, hogy nem fogom megtanulni, Zituka bíztatott: „Mama, ha legépeled, én felteszem a netre és nagyon sokan fogják olvasni.” Megmutatta bekapcsolni, kikapcsolni, elmenteni. Azután a gépelést, úgy gondoltam annyi ismeretlen dolgot tanultam meg hosszú életem során, ez miért ne sikerülhetne? Hozzáfogtam, eleinte döcögve, de azután szépen lassan megtanultam. Magam olvastam magamnak. Az eredmény: szűk két hónap alatt legépeltem azt, aminek a megírása öt hónapig tartott. De sikerült és ez jó érzéssel tölt el.

   Így az életem vége felé járva arra a kis családra, anyukámra, ahogyan nevelt és szeretett. Büszke vagyok a nővéremre, aki 14 évesen családfenntartó lett, lakatgyári munkás. Így segített anyukámnak a két kistestvére nevelésében. Aki felnőttként végezte el a 8 osztályt. Felnevelt egy Közgazdasági egyetemet végzett leányt, aki könyvvizsgáló és írásszakértő lett. A kisebbik leánya kutató orvos. A világ Bakteriológiai intézetének tíz alelnöke közül Ő az egyik.

   Büszke vagyok magamra is, én is elvégeztem a Dolgozók gimnáziumának négy évét. Felneveltem a Kertészeti egyetemet végzett egyetlen leányomat.

   Büszke vagyok a leányomra és férjére. Ők is felneveltek egy egyetemet végzett leányt, és egy Summa cum Laude diplomával végzet orvos fiút.

   Visszatekintve életünk történetére büszke vagyok az Édesapámra, akit halála után vitézzé avattak.

   Büszke vagyok az apátlan, anyátlan, árva Édesanyámra, aki jó modorra, illemre, tisztességre, szeretetre nevelt minket.

   Büszke vagyok a férjemre, aki hadifogságból szabadulva egy fillér nélkül kezdett új életet velem, és egy jutatott sváb házzal, néhány bútorral. Nagyon kemény munkával, nem akarom ismételni. Biztosította a jövőnket. Ehhez mindhármunk kemény munkájára szükség volt. De sikerült.

   Ha könyv olvasásakor ilyen és hasonló mondatokat olvasok, tudom, hogy a történet a befejezéséhez közeledik. Így is van. Lenne még, de nem akarom untatni ezekkel a nagyon régi történetekkel azt, aki majd talán olvasni fogja.

   Valóban vége is. Mielőtt az élet színpadának függönye legördülne, még kijönnek a szereplők meghajolni. Vannak közöttük jók, sőt nagyon jók. Nekik jobb szerep jutott. Mi egy apátlan, anyátlan, árva anya vezette kis csapat voltunk. De próbálkoztunk nagy erőfeszítéssel, szorgalommal életünket jobbá tenni. Tisztességgel, becsülettel dolgozni és élni. Hazánkat, embertársainkat segíteni és szeretni. Boldog vagyok, hogy a családom minden tagja így érez.

   Nem félek attól, hogy az élet színpadának függönye egyszer végleg legördül. Fel vagyok készülve. Úgy lesz, ahogyan egy reggel álmomban láttam. Azonnal felkeltem és leírtam, hogy el ne felejtsem.

   Majd úgy fog történni, mint akkor. Felszállok a repülőre, és ha már a felhők fölött szállunk, én kilépek, és csúszkálok a felhők tetején. Nagyon hosszan, csupa víz leszek, elázik a cipőm, elvész a szalag a hajamból. Elérem az út végét és ott áll anyukám, mint álmomban, fehér ruhában, fehér hajjal. Akkor nem hívott be, hogy megszárítson. Engedte, hogy csúszkáljak még.

   Most majd behív és nem dorgál meg az elázott cipő és az elveszett szalag miatt. Úgy érzem, azt fogja mondani, jól van gyere be, majd megszárítalak. Bemegyek és ott lesz a családom, megismerem az apukámat. Nagy, erős karjával mindnyájunkat magához ölel szorosan.

   Sírok, sőt zokogok mikor eszembe jut anyukám, mikor egy este észrevette, hogy lázas vagyok. Hőmérőnk nem volt, a száját a homlokomra tette, majd a tenyeremhez érintette és érezte, hogy nagyon lázas vagyok. Rögtön egy nagy lepedőt vízbe mártott, felállított és körbe csavart vele. Azután a két kezem is odafogta, és mint a múmiákat szokták, bepólyált. Azután száraz lepedőbe, felemelt és ágyba tett. A homlokomra külön, a nyakamra is vizes ruhát tett, és bizonygatta, hogy reggelre kutya bajom sem lesz. De nem, a láz nem ment le. Egész éjjel hűtött, cserélte a vizes ruhát.

   Reggel úgy ahogy voltam a karjába vett, fejemet a vállára tette, és rohant velem az orvoshoz. Az orvos asztalra tett, kibontott, megnézte a torkom. Anyukámnak pénzt nyomott a kezébe és azt mondta, ne szaladjon, hanem rohanjon a patikába. Anyukám rohant és hozta az injekciót. Ezt mikor már jól voltam mesélte el. Diftériám volt, kiragasztották az ajtóra a piros cédulát. Mikor már jól voltam kifertőtlenítették a lakást.

   Ezeket a történeteket akartam én kiírni magamból. Azért, mert éjszakákon rám törnek és nem tudok aludni és sírok? Hány éjszakát töltött anyukám álmatlanul, sírva, amikor betegek voltunk. Vagy amikor nem tudta honnan szerez pénzt a holnapi ebédhez. Kihez menjen dolgozni? Mégsem érezte magát mártírnak, hogy tudott örülni, ha meggyógyultunk?

   Nagyon fáj, hogy ezt idős korában nem tudtam kellően viszonozni. Ezért szoktam figyelmeztetni az unokáimat, hogy a szüleiket, akik annyi szeretetet és áldozatot hoznak értük, most szeressék nagyon és ezt ne szégyelljék kimutatni. Mert ha elmulasztják és ha már nem lesznek, nagyon fog fájni.

   A kedveseket, a szépeket sem akarom elfelejteni, arról mikor írtam jeleztem is. Hát hogyan is lehet elfelejteni a Deszken töltött egy évet, mikor nyolcasokat rajzoltam a bádogdobozból kicsurgó vízzel a földes szobában. Mikor a vizespohárba legényrózsát és tátikát tettem, és lócitromos agyaggal mázoltam a szobát. Mikor tehénlepénnyel tüzelt anyukám az udvaron és főzte a krumplifőzeléket. Vagy a vasárnap illatát, és mikor a szedett kalászokat csépeltem, vertem ki a búzaszemeket, amit a malomban lisztre cseréltek. Vagy a krumpli böngészést, amit a szomszéd nagylány Őrzsike segített hazavinni. Mikor Kübekházán húsvétra körbemeszeltem és vörösbarna aljat húztam a juttatott házon. Mikor elmeséltem Jolinak a vonaton, hogy hogyan tanultam meg kecskét fejni, és derült az egész vonat. Egy idős bácsi biztatott: csak így tovább kislány.

   Mikor a fogorvosnak egész kislány koromban elhittem, mikor kihúzta a fogam, hogy fehér arany lesz helyette. Meg mikor az a gyönyörű török kiskakas „majdnem megölt”, és sok más kedves emlék. Vannak olyanok, ha eszembe jutnak, ma is mosolyogni, néha nevetni is szoktam rajtuk.

   A koldusok vonulását kéregető helyükről az éjszakai alvóhelyükre. A szegény konyhák előtti sorba állást. A kilakoltatott családot az árokparton. Ezeket mind gyermekkoromban láttam. Láttam a felvidékről áttoloncolt (akkor így mondták) családot. Nagy háziszőttes lepedőkbe csomagolt kis értékeikkel, gyerekekkel az iskolánk tornatermében elszállásolni. Felnőtt koromban a sárga csillaggal megalázott emberek csoportját csendőrökkel vonulni az állomásra. Sebesült magyar katonákat a kórház udvarán szalmán feküdni. Stráfkocsival hordták őket és rakták le, erről is írtam.

   A tragédiák csak jöttek. Jött a második világháború vége. Újra bűnbakokat kerestek és találtak, osztályidegen, kulák, nyilas párti. Elhurcolások, perek, börtön kivégzések. Emberek ezrei fizettek korábbi életük, magatartásuk miatt. Orosz megszállás, 1956, forradalom. Újabb bebörtönzések, kivégzések. Rengetegen disszidáltak külföldre. De ők az igazi hazafiak, és bűnösök is egyben. Mert nem vállalták a felelősséget. Sok szemszögből lehet megközelíteni ezeket a történeteket. Ez a politológusok feladata.

   Ezekben az időszakokban történt emlékeket akartam elfelejteni, de most úgy érzem, hogy nem szabad. Ha rágondolok egy fájó jelenetre lefekvéskor, és sírok, megengedhetem magamnak. Nem látja és nem hallja senki. Sírok, mikor magam előtt látom a leamputált lábú orosz kiskatonát, erről írtam, hogy megcsókoltam a kezét.

   Nagyon szép meglepetést kaptam a családomtól is. Ugyanis én 90 éves, Lacika meg 25-ik születésnapját élte meg. Nagy fiú és orvos, nekem ő Lacika marad, ahogyan Zituka is. Egyszerre tartották meg a két születésnapot a szülők. A meglepetés egy Dunán tett hajóút Szentendrére. Nekem nagy élmény volt. Utaztam már hajóval a Tiszán még leánykoromban. Meg nagy komphajóval a tengeren, de ez egészen más volt, most azokkal mentem, akiket nagyon szeretek. A leányom azt mondta ez egy tenger járó, amivel Mexikóba megyünk. Sétáltunk Szentendre utcáin. Már voltam Szentendrén 30 évvel korábban. Akkor egy gyönyörű kis ékszerdoboz volt. Mindent a turizmusért meg változtatta. Kirakodó vásár jelleget kapott. Túlzsúfolt lett. Délben valóban egy Mexikó nevű étterembe mentünk ebédelni, mindenki csípőset evett, én kértem olyat, ami nem csípős és volt. Ettünk és sétálni mentünk, nézelődtünk, sok időnk volt. Elmentünk a Kovács Margit múzeumba, az első ittlétemkor is megnéztem. Akkor még csak egy terem volt a kiállító hely. Ma egy egész ház, emelet, alagsor tele van a munkáival, amik utánozhatatlanok. Rengeteg ötlet, hatalmas akarat, és fizikai erő kellett hozzá.

   Keresem a szót, amivel méltatni tudnám. Nem találom, lehet, hogy nincs is. Ezért én, mint egyszerű idős asszony, egyszerűen méltatom. Nagy mester volt és remekművek, csodálatra méltó munkák igazolják elhívatottságát az agyag iránt.

   Hazaértünk, pezsgőt bontottunk, beszélgettünk, sok kedves emlék jutott eszünkbe. Meséltünk a gyerekekről, rólam, hogy még sokáig együtt lehessünk. Meghatódtam, boldog voltam, örültem, hogy élek, hogy együtt vagyunk. Másnap mindent újra gondoltam. Ez egy szép emléknap volt. Ezt a napot nem akarom elfelejteni míg élek.

   Hány ilyenről írtam már, hogy nem akarom elfelejteni. Akkor miért kezdtem úgy ezt az emlékezést, hogy ki akarom írni magamból az emlékeimet, hogy tudjak aludni. Igen így gondoltam, de ez nem helyes. Bármilyen fájó, bármilyen tragikus is az emlék, amit átéltünk a két világháború közötti éveket, a rettenetes szegénységet.

   Nekem ez a 2013-as év, ha csak a lelkileg érintett dolgokra gondolok, nagyon boldog évem volt. Ha azt veszem, hogy az Isten meghallgatta a kérésemet, és megélhettem, hogy Lacika megkapta a diplomáját és én ott lehettem és együtt örülhettem a családommal.

   Megéltem a 90 évet. Megköszöntött a kormány, a város, ahogyan a köszönő levelemben írtam, megsimogatták a lelkem. A családomtól egy hajó utat kaptam Szentendrére. Újra láthattam a Kovács Margit múzeumot. A diploma osztáskor elbúcsúzhattam a Tiszától, Szegedtől, a korzótól, a Virág kávézótól amikhez annyi kedves és sajnos szomorú emlék is fűz.

   Ebben az évben történt Lacinak a Máltai Lovagrend tagjává tétele. Felkérték őt és vállalta. Ebben az évben Budapesten a várban tartották a szertartást. Befogadta őket Lőrinc, mert becsületes szorgalmas polgárai a városnak. Nagyon sok szépet és jót megéltem ebben az évben. Szeretném, ha a következő év sem lenne rosszabb.